Jankay Tibor rendszeres művészeti tanulmányait 1918 őszén kezdte meg a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Itteni tanárai közül Szinyei Merse Pálra és Vaszary Jánosra emlékezett legszívesebben vissza. Már az 1920-as évek elejétől kezdve rendszeresen kiállítja munkáit, kezdetben Békéscsabán, Gyulán, Orosházán, majd Budapesten, az Ernst Múzeumban a KUT (Képzőművészek Új Társasága) modern művészeivel együtt, s külföldön is. A kritika már korai munkái kapcsán értékelte Jankay biztos kompozíciós készségét; azt a képességet, hogy kevés eszközzel és kevés motívummal is képes rendet és feszültséget teremteni a képfelületen. Grafikáinak, festményeinek meghatározó vonása, hogy bennük Jankay környezete, a békési tanyák egyszerű emberei, szegény cigányai, Békéscsaba dolgos polgárai jelennek meg.

Jankay végső emigrációja előtt két ízben is megfordult Amerikában. Orvos bátyja, majd később édesanyja is ott élt, így számára Amerika több biztonságot nyújtott, mint az akkoriban kivándorló százezreknek. 1929 októberétől, illetve 1934 őszétől kezdve mindkét alkalommal csaknem egy-egy évet tölt az Egyesült Államokban. Először Ohioban, majd öt évvel később Los Angelesben. Ekkor már autója is van; avval kóborolja be Kalifornia forró és vad vidékeit. Mindkét ott tartózkodása komoly anyagi és művészi sikereket hoz számára; díjakat nyer, nagy múzeumokban mutatják be képeit, vásárolnak tőle.

Jankay mégis haza vágyik. Hazaszeretetét a második világháborús munkaszolgálatos évek sem tudták kioltani belőle. Megrendítő háborús élményeit a Mártírok című szénrajzsorozatában dolgozza fel, mely sorozat 1947-ben a Tevan Kiadó gondozásában jelenik meg. Hazaszereteténél talán csak az édesanyja iránti szeretete nagyobb, s így végül úgy dönt, hogy 1948-ban követi anyját, s testvéreit Kaliforniába. 1949-től egyetemeken oktat rajzot, festészetet, mintázást, s vezet művészeti kurzusokat. Tevékenységét mind kollégái, mind növendékei elismerik és értékelik. A tanárkodásban Jankay életének egy új értelmét fedezte föl, olyannyira, hogy idős korában, a kilencvenedik év körül már nem is festett, csak beszélt, bölcselkedett, s fiatal, huszonéves növendékei, barátai atyjukként, mesterükként tisztelték és szerették őt, s volt olyan is, aki szerelemre lobbant e kedélyes és tisztaszívű aggastyán iránt.

Érdekes, hogy Jankay Tibor festészetében az amerikai motívumok szinte semmi nyomot nem hagytak. Korai éveiben, s emigrációjának éveiben is szinte mindvégig a hazai élményeit és emlékeit festette újra és újra, egyes motívumokat több példányban, s több variációban is. Amerika hatása inkább Jankay alkotóerejének példátlan kibontakozásában, kísérletező kedvének lenyűgöző gazdagodásában érhető tetten (kerámiákat, kő, üvegmozaikokat tervez, szobrokat mintáz s a legszokatlanabb anyagokból: csavarból, drótból, szögekből készít reliefeket), s abban az életfilozófiában, aminek lényege a minél tisztább emberi viszonyok és kapcsolatok megteremtése. Ez az egyszerűség és tisztaság sugárzik Jankay késői képeiről is. Közülük az egyik legkiemelkedőbb darab a gitáros fiút ábrázoló The Spirit of Venice című munkája 1989-ből. A kép az 1992-es Venice-i fesztivál plakátja, emblémája lett, pólót, s lemezborítót díszítettek vele. Ezen a kompakt lemezen Venice Beach utcai zenészei hallhatók, ki-ki a maga produkciójával. Mind Jankay barátai voltak, s sokan még ma is ott muzsikálnak az óceánpart forgalmas sétányain; este megállnak, s mint valami rendkívüli tüneményt, napról-napra megbámulják a beach-ek, coast-ok, drive-ok és boulevard-ok e fiúra emlékeztető, kissé melankolikus naplementéjét.

Ez Jankay utolsó éveinek világa: a szabad csavargók, zenészek, artisták rezignált, de elpusztíthatatlan vitalitású világa. Festészetében pedig a tiszta színek, egyértelmű és tiszta formák, a megnyugtató zárt kompozíciók világa. Ahogy egyik utolsó interjújában mondta, az óceánban az alföld szélességét, tágasságát, végtelenségét érezte, s biztos, hogy minden este ott az alkonyatban szülőföldjére gondolt. "Már nagyon régen élek Amerikában. Gondolat- és álomvilágomban többet vagyok Csabán mint máshol a világon. Csaba volt a hely, ahol az érzésvilágom született, a szépet, a jót, a gyönyörűt ott találtam meg."; mondta 1983-ban. Megőrizte, s az óceán partján újra is fogalmazta magában az alföld képét, de megőrizte fiatalságának vitalitását is, melyet csak akkor, öreg korában, egyedül, eloldódva a családi kötelékektől tudott összhangba hozni az amerikai élet eszményével. Így maradt magyar festő, alföldi festő ott, az idegenben, de így lett ízig-vérig amerikai festő is.

Szerkesztette: BELLÁK GÁBOR